1. rész

A "tökéletes" élet Hibbanton

Kezdet 

Hát igen ez is bekövetkezett naplót írok, úristen mi lett veled Asztrid? 

Reggel miután felkeltem, elmentem repülni Viharbogárral. Fura, hogy megbocsájtott Pléhpofa a sárkányoknak mikor elvették a feleségét és a fiát. De mégis sikerült „egyességet” kötni velük és ma már köztünk élnek (szigorúan zárójelben sokkal jobb az élet sárkányokkal). Na de térjünk vissza a jelenbe. Épp az erdőn át siklottunk kedvenc sárkányommal, mikor egy éjfúria (!!!!)kiáltást hallottam. Azonnal felnéztem, és ahogy láttam volt egy lovasa is.

-          Viharbogár nézzük meg azt a sárkányt egy kicsit közelebbről- suttogtam a sárkányomnak, majd feljebb mentünk olyan halkan amilyen halkan csak lehetett. Aztán megláttam a lovast és olyan ismerős volt, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Majd szerencsémre észrevett én teljesen lefagytam. Aranybarna haja volt, zöldszeme és olyan vézna is és izmos is volt egyszerre. Féltem, hogy meg fog égetni az éjfúriájával, de nem tette csak széles mosolyra húzta száját, majd elkezdett zuhanni. Gondolom azért, hogy leszálljon.

-          Kislány, le-utasítottam Viharbogarat. Majd mikor leértünk lesegített az a Fiú a sárkányomról, de én rávágtam a kezére (nem olyan nagyot, de na azért még is csak Asztrid Hofferson vagyok, akinek nem kell SEMMILYEN segítség) aztán leugrottam a sárkányról és hirtelen közel (nagyon közel) kerültem a fiúhoz.

-          Bocs, hogy meglestelek- mondtam bűnbánóan. De közben majdnem elröhögtem magam. Ő lenézett rám (úgy egy fejjel magasabb nálam) és felhúzta a szemöldökét- és, hogy rávertem a kezedre- tettem hozzá majd nagy mosolyra húztam a számat.

-          Semmi baj- mondta úgy, mint aki fél tőlem mikor nem is csináltam semmit.

-          Ki vagy? –kérdeztem, mert ez a kérdés még mindig nem hagyott nyugodni (5 perc ismeretség után sem)

-          Hablaty- mondta ki

-          Asztrid- mutatkoztam be én is. Majd kínos csend következett

-          És, hogy kerültél ide?- törte meg a csendet

-          Öhm itt lakok és te?

-          Szigeteket fedeztünk fel ezzel a bélpoklos gőtével- mutatott az éjfúriájára. Én elröhögtem magam- Úh micsoda illetlen vagyok elfejtettem bemutatni a sárkányomat- kapott észbe- Fogatlan, Asztrid, Asztrid, Fogatlan- ismertetett össze minket én megvakargattam a sárkány fejét. Ő elkezdett dorombolni.

-          De cuki- ujjongtam, mint egy kisbaba

-          Nekünk most mennünk kell- szólalt meg egyszer Hablaty. Én belül elszomorodtam, de nem tudom, hogy miért- örültem a találkozásnak remélem, még találkozunk- pattant fel a sárkányára

-          Én is –mondtam, de hiába már lelépett. Mikor hazaértem sajna Takonypóc meg talált és elkezdett fárasztani, de nekem csak Hablatyon járt az eszem.

      ....................................................................................................................................

Miközben repültem Fogatlannal haza egyre jobban Asztrid járt az eszembe, olyan gyönyörű volt. A szőke hajával, a tengerkék szemével. Na, jó kezdek úgy beszélni, mint aki rózsaszínbe látna mindent. De hogy lenne nála esélyem pff… Hozzá a viking kinézetű ember való és nem én.

-    Na, pajti szerinted van nála esélyem?- kérdeztem meg. Ő csak morgott egyet mintha azt akarná mondani, hogy nem tudja.

.................................................................................................................................

Reggel felpattant a szemem. Valahol éreztem, hogy menjek az erdőbe, de minek?  Hallgattam az ösztöneimre és kiléptem a házból (Viharbogár nélkül sétálni volt kedvem) és közben tarkón vertem Takonypócot, mert már megint elkezdett elkalandozni. Aztán felkaptam a szekercémet és elrohantam az erdőbe. Ott vagy 1 óráig járkáltam (szerintem teljesen körbe) mikor megfordultam és hátrálni kezdtem és nem vettem észre az egyik kiálló gyökeret és akkorát zakóztam volna, ha valaki nem kap el.

-    Kösz –mondtam az illetőnek és közben imádkoztam, hogy ne Takonypóc legyen.

-    Szívesen- mondta egy ismerős hang én mosolyogva megfordultam.

-    Szia-, köszöntöttem

-    Szia-, mosolygott Ő is rám (ahj ha még egyszer rám mosolyog, akkor teljesen beléesek)

-    Hol van a sárkányod- tette hozzá

-    Alszik- mosolyogtam rá- a tied?

-    Horgászik- mosolygott rám azzal az elképesztően gyönyörű szemével (na, jó asszem beleestem)

-    Ühüm-, bólogattam elveszve a szemébe

-    Mutathatok neked valamit?- kérdezte

-    Persze, de pontosabban mit?

-    Ahol élek

-    Akkor láthatom a szüleidet?

-    Nem, őket elvesztettem 18 éve- mondta bűnbánóan

-    Óhh bocsi- szomorodtam el, de annyira aranyos volt azzal az arccal.

-    Na, indulhatunk hölgyem? –kérdezte illedelmesen, én felkuncogtam. Majd Ő idehívta Fogatlant. Mire észbe kaptam már a nyeregbe ültem és szorosan átöleltem Hablatyot.